Versekben kiélt kreativitás

  Sziasztok! Az egyik heti bejegyzésben említettem, hogy írtam pár slam/vers szerűséget, és, hogy eléggé meg vagyok velük elégedve. Nos, arra gondoltam, hogy megosztanám veletek, mert kíváncsi vagyok, hogy külső szemmel milyenek lettek, mert nem akarok, és nem is szeretek elfogult lenni az irományaimmal.

#1

Hús
vagyok, mi hozzátapad az izmokhoz, én is úgy tapadok hozzád. Az emlékedhez. Sokszor játszom el a gondolattal, mi lenne, ha még itt lennél velem. Ha veled lennék.

Magány
Ez az, ami eszembe jut rólad. Mert amikor ugrani készültem, te magamra hagytál, had vesszek oda a semmibe, mint egy kihunyóban lévő csillag a messzi távolban.

Utállak.
Mint esőcsepp a tengerben, én is úgy veszek el benned. Elveszek a gondolataimban, amik úgy cikáznak át az agyamon, mintha a StarWarsban száguldanánk fénysebességgel.

Emlékszel?
Azt mondtad, hogy vállalod a tetteidért a felelősséget. Mégsem tetted.
Hagytad, hogy egyedül bírkózzak meg a közösen elkövetett hibáinkkal. Nem kérdezted, hogy hogy vagyok. Hogy élveztem-e?
Most már tudod a választ: nem.
Szeretnék egyszer úgy gondolni rád, mint egy apró kis botlás, de a valóság az, hogy pofára estem benned. Mert hagytad.
Hagytad, hogy elhiggyem, minden ami történik valós, és hihetek neked.

Hittem.
Elhittem, hogy minden valós, és te mellettem vagy.
Aztán felébredtem; te nem voltál ott.

#2

Ahogy a félhomályban rád pillantok, úgy tűnik el minden félelmem.
Te vagy a fény az éjszakában, te világítod meg az elmém. Mint ezernyi csillag az égen, úgy ragyog a te lelked is.
Fénylő pont vagy a sötétségben.
Világítasz.
Vajon ez te vagy, vagy az a tűz, ami köztünk van? Talán... Talán egyszer kiderül, de nem ma.
Mert ma csak neked élek, ma te csak nekem világítasz, és nem érdekel más semmi.
Hazaértem.
Ahol te vagy, ott van az én otthonom is. Veled vagyok otthon.
Az éjszaka lassan eltűnik, minden apró sötét folt feledésbe vész, mert te elüldözöd.
Világítasz.
Szeretném azt hinni, hogy ez mi vagyunk, hogy az a tűz, ami köztünk van. Hogy ez abból az apró szikrából képződött, ami köztünk keletkezett, amikor legelőször rám néztél.
Hallani akarom a nevetésed, megjegyezni minden apró pillanatot, ami te vagy.
Te vagy a fény, a tűz, a szikra.
Hallasz? Kialszik a láng, ami köztünk volt; hová tűntél?
Elmenekülsz az érzéseid elől, menekülsz tőlem.
Megtagadod mind azt, amit közösen felépítettünk?

Ja, nem. Ez én vagyok.

#3

Egymásra simulunk, mint a hajtogatott papír.
Bőrünk selymes, akár a pók hálója. Talán olyan gyönyörű is.
Pillanatokban veszünk el, és észre sem vesszük, hogy rohan az idő. Már dél van.
Fekszünk az ágyadon, egymásnak dőlve, hol én fekszem rajtad, hol te rajtam.
Egyfolytában a szádat nézem, mert legszívesebben egész nap csókolnám. Ezt is teszem.
Nem tudok elszakadni az érzéstől, ahogy ajkaid az enyémet érintik.
Több hónap telt el, de én még mindig érzem őket.
Nem eresztem a gondolatot, mert nem tudom. Vagy inkább nem akarom.
Nem tudom elengedni, mert annyira megérintetted a lelkem. Hiába dobtál el, hiába léptél túl rajtam. Én nem tudok.
Mert a lényed belém férkőzött, ott mozgolódik a bőröm alatt, mint valami féreg.
Féreg vagy, semmi más.
Mégis szeretlek.

#4

Haldoklom.
Belül szétmar a fájdalom, és nem tudok ellene tenni. Szeretném, ha ez az egész, ami köztünk volt, semmissé válna, ahogy a reményeim is szertefoszlottak.
Úgy tartja a mondás, hogy aki ordít, azt mindenki hallja, aki suttog, csak az hallja, aki a közvetlen közelében van, és ha csendben vagy, csak azok hallanak, akiknek igazán fontos vagy.
Engem senki sem hall.
Szeretném ha mindenki hallhatná a hangom anélkül, hogy megszólalnék.
Beszéd.
Mint kényszeres kommunikáció az emeberek közt. Feledhető minden egyes szó.
Beszéd.
Mint kényszeredett elem a mindennapjainkban.
Beszéd.
Amit mindenki hall, aki a közeledben van. Ha odafigyelnek. Ha nem.
Beszéd.
Szavak nélkül az ember magatehetetlen, és elveszett...nek hitt lény.
Beszéd nélkül lehet élni?
Nem tudom. Kérdezd a némákat, akik gesztusokkal beszélnek. Kérdezd azokat, akik nem akarnak beszélni.
Kérdezz engem; beszéd nélkül lehet élni?
Lehet.
Az emberek az hiszik, minden az emberi kapcsolatokon múlik. Hogy minden a beszéden múlik.
Feledhető minden szó, mégis mindenki fontosnak tartja őket.
Te megjegyzel mindent, amit mondanak neked? Nem? Kár. Jobban tennéd, ha jegyzetelnél, ha figyelnél a körülötted lévőkre.
Ki beszél? Hallod őt? Felejtsd el. Arra figyelj, aki nem beszél. Mert ő sokkal többet mond, mint az, aki beszél.
A beszéd egy kényszeredett dolog a mindennapjainkba.
Belül szétmar a fájdalom, de senki nem hallja meg a segélykiáltásom.
Mert nem kiabálok.
Csendben várom a végét a kínnak. Nem cselekszem, de nem szólok. Csak türelmesen várok,
Mert haldoklom.

#5

Úgy nézel rám, mintha rajtam múlna az életed.

Úgy nézel rám, mintha én lennék az utolsó dolog, amit látni akarsz.

Úgy nézel rám, mintha te lennél az egyetlen, aki megért.
Mintha én lennék az egyetlen, aki megért.

Úgy nézel rám, mintha tudnám minden titkodat, és félnél, hogy kicsúsznak a kezeim közül, mint nedves angolna a hálón.

Úgy nézel rám, mintha én lennék az, akit meg akarsz védeni.

Úgy nézel rám, mintha nem akarnál elveszíteni.

Úgy nézel rám, mintha minden apró mozdulatomat meg akarnád jegyezni, nehogy kárba vesszen, mint egy darab papír.
Úgy nézel rám, mint aki tudja, hogy mit jelent nekem.
Úgy nézel rám, mint akinek ugyanazt jelentem.

Úgy nézel rám, mint tiszta égboltra a kisgyerek, aki a Kismedvét keresi.

Úgy nézel rám, mint haldokló a fénylő fehérségre.

Úgy nézel rám, mintha a pillanat örök lenne.

Úgy nézel rám, mintha szeretnél.

#6

Apró vagy, mint a tenyeremen lévő seb, amit idegességemben kapartam ki. De annál

fájdalmasabb.

Szeretnélek elfelejteni, mintha nem is

léteznél.

De én csak tovább kaparom a sebet,

pedig fáj. Akárcsak te.

Éget a vágy, hogy letépjem a bőröm az egész testemről, mert még mindig érzem azt a mocskot,

amit te okoztál. Egyenként tépem ki

a hajszálaim,

csak, hogy érezzem a fájdalmat.

Leköt.

Belém köt az élet; mint aszfaltba a lábnyom, úgy hagy engem is megbélyegezve az egész létem.

Lehelj belém életet még egyszer.

Kérlek;

Ajd még egy napot, hogy veled lehessek.

Újra, egész.

Hiába írom mind ezt ki magamból, úgysem fog eljutni hozzád, hiszen te már

elfelejtettél.

Vagy mégsem?

Nem tudom. És nem is akarom.

El akarlak felejteni.

Végleg.

#7

Megkövült testemhez lágy szavaid hatástalanok,

A szívem megfagyott, mozdulni nem tudok.

Halkan suttogsz a fülembe,

"Én még mindig szeretlek".

Suttogj, ordíts, mit bánom én,

Úgysem hallom, mert szívem tiszta jég.

Megfagyott egy szép nyári napon,

Ellene tenni nem tudok.

Egyre távolabb kerülsz megkövült testemtől,

S az kezd felolvadni a melegtől.

Nem te vagy az, aki ezt okozza,

Téged elfelejtelek, és nem jutsz eszembe soha.

Halkan hallom a hangod a távolból,

Ahogy utoljára még  azt suttogod;

"Kérlek, ne hagyj el,

Én még mindig szeretlek".

#8

Ott motoszkál bennem a tudatod, minden,

Ami te vagy.

Mindenről eszembe jutsz, pedig már

Hónapok teltek el.

Nem tagadom, hogy belém égett a lényed, minden

Ami te vagy.

Eszembe jutsz, és legszívesebben az egész

Emléked kikaparnám az agyamból.

Kikaparnám az egész agyam, csak, hogy ne

Juss eszembe többször.

Minden, ami te vagy, irritál. Mintha egy dörzspapír szántana végig

Az elmémen.

Minél kevésbé akarok rád gondolni, annál

Többször jutsz eszembe.

Ha kell meghalok, csak tűnj el

A fejemből.

Megaláztál, a tudtod nélkül, de megtetted, és

Rátapostál a szívemre.

Megérintetted a lelkem, és a szívem, hiába is

Tagadnám le az egészet.

A lényed ott tekergőzik bennem, mint egy

Oda nem illő valami.

Mint egy daganat, amit a kemoterápia sem tud

Eltávolítani.

Esetemben a kemoterápia a kétségbeesés, és az

Alkohol egyvelege.

Kétségbeesetten nyúlok magamhoz, hátha

Jobbá tudom tenni az együttlétünk.

Kétségbeesetten várom, hogy jól érezzem magam

A tudatoddal.

Nem megy.

Összetörtél, és még csak

Nem is tudsz róla.

Harcban vagyok az elmémmel,

Ha ő nem, akkor én

Hozom fel az emlékeim.

Mazochista lennék?

Azzá tettél.

Nem, ez így nem igaz, eddig is

Az voltam.

És te ezt tudod.

Tudod, mert elmeséltem. Mindent,

Amit tudni akartál rólam.

Azt most tudod.

Vajon emlékszel még rájuk? Azokra, amiket

Meséltem neked?

Vajon te mit kezdesz az emlékemmel?

Vajon te túl vagy rajtam?

Rajtunk?

Nem tudom, de talán jobb is.

Nekem is túl kéne lépnem rajtunk.

Rajtad.

#9

Listát írni arról, ami lehoz az életről.

Amikor rájössz, hogy 

Sokkal több minden, mint te azt hitted.

Amikor rájössz, hogy ugyanaz a dolog tesz egyszer boldoggá, ami máskor a vesztedet okozza.

Üres szavak, amik elhagyják a szádat.

Csend van.

Egyedül csak én ordítok.

#10

Távolról figyellek

Miközben te

Észre sem

Veszel.

Figyelem a

Lépteid, a

Mozgásod, a

Nevetésed.

Távolról figyelem

Minden apró

Mozdulatod, és

Mozzanatod.

Figyelem a

Hangod, a

Beszéded, a

Mosolyod.

Távolról figyelem

A tekinteted, ami

Az enyémbe fúródik, majd

Eltűnik.

Figyelem a

Szemeid, az

Arcod, a

Mindened.

Távolról figyellek,

Miközben te

Észre sem

Veszel.

#11

Kiélezetlen köveket

Nézni amíg

Teljesen le nem megy

A nap.

Kiélezetlen köveket

Fogni,

Abban bízva, hogy

Felsérti a kezed.

Kiélezetlen köveken

Állni, addig,

Amíg már nem

Fáj.

Kiélezetlen köveken

Csúszni végig

Egészen

Hozzád.

Kiélezetlen köveket

Dobni hozzád,

Addig, amíg neked

Fáj.

Kiélezetlen köveket

Dobni saját

Magadhoz, hogy

Fájjon.

Kiélezetlen kövekkel

Kommunikálni egymás

Között,

Komolyan.

Mint valami nehéz tárgy,

Úgy szorítja le a

Tüdőmet a levegő

Hiánya.

Kiélezetlen kövek,

Kiélezetlen kövek,

Kiélezetlen kövek

Mindenhol.

#12

Hánynom kell.

kavarognak a gyomromban a gondolataid,

egymást folytogatják az emlékeim, amik megölnek.

Remegek.

Ki nem állhatom a hideget, de

amióta találkoztunk, én folyamatosan

fázom.