Koffeintúladagolás

  Sziasztok! Az egyik heti bejegyzésben említettem, hogy írtam pár slam/vers szerűséget, és, hogy eléggé meg vagyok velük elégedve. Nos, arra gondoltam, hogy megosztanám veletek, mert kíváncsi vagyok, hogy külső szemmel milyenek lettek, mert nem akarok, és nem is szeretek elfogult lenni az irományaimmal. #1 Hús vagyok, mi hozzátapad az izmokhoz, én is úgy tapadok hozzád. Az emlékedhez. Sokszor játszom el a gondolattal, mi lenne, ha még itt lennél velem. Ha veled lennék. Magány Ez az, ami eszembe jut rólad. Mert amikor ugrani készültem, te magamra hagytál, had vesszek oda a semmibe, mint egy kihunyóban lévő csillag a messzi távolban. Utállak . Mint esőcsepp a tengerben, én is úgy veszek el benned. Elveszek a gondolataimban, amik úgy cikáznak át az agyamon, mintha a StarWarsban száguldanánk fénysebességgel. Emlékszel ? Azt mondtad, hogy vállalod a tetteidért a felelősséget. Mégsem tetted. Hagytad, hogy egyedül bírkózzak meg a közösen elkövetett hibáinkkal. Nem kérd...

  Van, hogy az ember nem úgy gondol a halálra, ahogyan kéne. Van, hogy az ember csak egy messzi, fájdalom mentes dolognak tartja, amikor közelebb van, mint mi a azt valaha gondolnánk. Minden egyes perccel közelebb, és közelebb. Ha az ember nem vigyáz, ezt a közelséget hamar a felére csökkentheti, vagy akár csak egy másodpercen, is múlhat az egész. Ez történt vele is. Vagyis majdnem. Minden békésnek tűnt aznap. Kora reggel volt, a nap már sütött, és a madarak daloltak. Minden tökéletes volt. Az egész család izgatottan készült az ebédhez, hiszen nagy nap volt ez a mai. Rég ne m látott rokonok, és unokatestvérek jönnek látogatóba, hogy együtt töltsünk egy csodálatos hétvégét, a tizennyolcadik születésnapom hétvégéjét. Izgatottan keltem fel, és kezdtem neki a reggeli rutinomnak. Minden olyan békés volt. Túl békés. A szüleim nagy gonddal készítették elő az ebédlőt a vendégeknek. Elég korán volt még, így nem tartottam szükségét sietni a készülődéssel, helyette belevetettem magam az ...

 Ajánlott zene: Tokio Hotel - Spring nicht -Nem nézed a csillagokat? - hallottam a hangodat. Egy elhagyatott épület tetején feküdtünk, te a hátadon, én pedig az oldalamon, hogy lássalak. Ősz volt, lassan már tél, de minket nem érdekelt az esti hideg, zavartalanul feküdtünk a nyirkos, mohákkal borított lapos tetőn. Most voltunk itt először kettesben. Te már jártál itt, ismerted az épület minden egyes zugát, akár csak a tenyeredet, Engem azonban még csak most hoztál ide először. Nem ismertem itt semmit, mégis nyugodtság töltött el, bár lehet, hogy ez miattad volt. Nem, határozottan miattad volt. Felültél, majd a táskádhoz hajoltál. Kikotortad belőle a doboz cigit, majd a gyújtód, azt, ami mindig nálad van. Átnyújtottál nekem egy szálat, amit én örömmel fogadtam el. A gyújtód kattan, mélyet szívsz a méregrúdból, majd lassan, szinte extázisban fújod ki a füstöt. Figyeltem minden apró mozdulatod. Lassú volt, de határozott. Erős, de mégis gyengéd. Mint a lelked. Remegve keresem...

  Sziasztok! Most nem éppen egy "rendes" bejegyzéssel jöttem nektek, de úgy éreztem, hogy ezt mindenképp meg kell veletek osztanom. Hosszú idők óta ez az egyetlen "történet", amit úgymond be tudtam fejezni. Mert volt egy pár, amit elkezdtem írni, de egy idő idő után nem jöttek a szavak, vagy valamiért abba kellett hagynom, és utána már nem tudtam folytatni. Szóval, igazán büszke vagyok erre. Tudom, még mindig nem a legjobb, de gondoltam megmutatom nektek, mert szerintem egész jó lett. Véleményeket és kritikákat szívesen várok mindenhol. Jó olvasást!   Épp a pénztárat rendezgettem, amikor megszólalt az ajtó felett lógó csengő, ezzel jelezve, hogy vásárló érkezett. Nem láttam az arcát, mert napszemüveg volt rajta, ami érthető volt, hiszen odakint száz ágra sütött a nap. Körbenézett, a szeme megállapodhatott valamin, majd elindult az egyik polcsorhoz. Folytattam a megkezdett munkám, és már majdnem be is fejeztem, amikor egy árnyék vetült a kasszára. Felnéztem, ...