Németország, avagy milyen külföldön élni?
Sziasztok! Egy éve vagyunk kint Németországban, és szerintem ez elég idő ahhoz, hogy következtetést vonjak le, és elmondhassam a véleményem. Természetesen ez mind saját gondolat, saját tapasztalat, ha lehet így nevezni, és ha nem vagy kíváncsi a nyafogásomra, akkor nem is kezdj bele. Viszont ott van a másik oldala, hogy ezzel talán rávilágítok valamire - nem tudom mire -, ami fontos lehet pár embernek, és segítek vele. Ráadásul nagyon nagy katyvasz az egész, kavarognak bennem a gondolatok, és meg sem tudom rendesen fogalmazni, hogy mit érzek.
Nos, mi elég rég óta gondolkoztunk azon, hogy kiköltözzünk-e, ugyan is apukám pár éve (talán három? vagy négy?) itt talált munkát. Ez után ő kijött ide, albérletekben lakott, és elég ritkán jött haza. De igazából úgymond minden jól ment, beleszoktunk abba, hogy nincs itt. Párszor mi is kijöttünk hozzá nyaralni, és mindig is szóban volt a költözés fontossága.
Az első költözési időpont azelőtt fogalmazódott meg, mielőtt hetedikbe mentem volna, tehát valahogy 2013 nyarán. Akkor én is lelkes voltam, eldöntöttem, hogy keményen fogok tanulni ebben a két évben, elkezdem a német nyelv elsajátítását, hogy mire befejezem az általános iskolát, addigra egy alap tudásom legyen, és költözhessünk.
Igen ám, csak közben beléptek számomra nagyon fontos emberek az életembe, akiket nem akartam csak úgy hátrahagyni, úgy éreztem megtaláltam álmaim foglalkozását/iskoláját, és kialakult bennem egy kép a jövőmről, amiben nem szerepelt Németország. Ezek után én kézzel-lábbal ellenkeztem a költözés ellen, és nem is lett belőle semmi.
A második időpont akkor jött a képbe, amikor bekerültem kilencedikbe, tehát 2015 vége felé. Ugyan is akkor ott, élesben rájöttem, hogy ez mégsem nekem való, szorongok a suli miatt, stresszelek, legszívesebben ki sem mozdulnék a takaró alól, viszont ott volt bennem az is, hogy remekül kijövök mindenkivel az osztályomból, a kollégiumban sincs konfliktusom, és minden nagyon szuper. Elég kettős érzés volt bennem abban a félévben, és még most sem vagyok abban biztos, hogy jól döntöttem.
Eljöttem egy biztonságot, és megnyugvást nyújtó helyről az ismeretlenbe, csak azért, hogy egyrészt a szüleimnek jó legyen, másrészt, pedig újra akartam kezdeni. Mindent. Itt senki nem ismert, nem tudták milyen vagyok, miket tettem a múltban. Talán önmagam lehetek.
2016 januárjának az első felét azzal töltöttem, hogy mindenkitől búcsúzkodom, kihasználom az együtt töltött perceket, és a kiiratkozásomat intézem. Január 24.-én beültünk a kocsiba, és jöttünk. 25.-én beiratkoztam a suliba, elintéztünk még pár papírt, és 26.-án kezdődött el az itteni életem.
Az éves összefoglalóban (amit IDE kattintva megnézhettek) nagyjából leírtam, hogy mik történtek itt velem, meg talán pár napló-bejegyzést ki is raktam, de nem teljesen abból áll ez az év. Be kell látnom magamnak, hogy szeretek itt lenni, és az osztályomat is szeretem, csak az a legnagyobb bajom, hogy egyszerűen képtelen vagyok megszólalni németül. Írásban megy, itthon megy, viszont ha élesben kell beszélnem, kész vagyok. Mármint egyszerűen leblokkol az agyam, nem jön semmi, és bepánikolok. És egyszerűen nem szeretem, nem áll a számra, és teljesen összekavart a fejemben mindent, mert néha már nem tudom, hogy az adott szó angol-e vagy német, esetleg használjuk-e a magyarban.
Ebben az egy éven igazából sokat szidtam az országot, leginkább a nyelv miatt, illetve rengeteg embertől eltávolodtam miatta.
Az első egy-két hónap volt talán a legnehezebb, ugyan is teljesen ismeretlenül bekerülni egy összeszokott közösségbe, úgy, hogy nem is értitek meg egymást, borzalmas. Borzasztóan éreztem magam, és haragudtam mindenkire. Haragudtam anyáékra, miközben én akartam jönni, haragudtam a körülöttem lévő emberekre, amiért nem beszélnek magyarul, haragudtam, mert egy ideig valami látványosság voltam, és legfőképp magamra haragudtam, amiért nem értek semmit, és ennyire hidegen hagy a nyelv.
Aztán azt hittem később jobb lesz, megszokom ezt az egészet, és tényleg úgy lesz, ahogy mondták; ragadni fog rám a nyelv, és könnyebb lesz. Nem egészen így lett.
Még mindig nem szerettem meg ezt az egészet, egyszerűen taszít az egész, a nyelv, és mindenki azt várja, hogy szeressem, és csupa jókat mondjak erről a helyről. Hogy elmeséljem milyen csodás lett az életem a költözés miatt. És én ezt mondtam. Mindig dicsértem az országot, a várost, a közösséget. Mindent, Amiben nem is mindig hazudtam, mert maga az ország, és a városok gyönyörűek, és az emberek is nagyon kedvesek, csak én nem érzem jól magam. Úgy érzem egyedül vagyok, ami nem is teljesen hazugság. Mert egyedül vagyok. Nincs a közvetlen közelemben egy olyan ember, akiben száz százalékig megbízom, és bármit elmondanék neki. Persze, Twitterről van pár ember, akivel nagyon jóban vagyok, de az nem ugyan az. Persze, otthon is távol lennénk egymástól, de mégis csak nagyobb lenne az esély arra, hogy találkozzunk. Aztán meguntam ezt a jó modort, és ha valaki kérdez, igen is elmondom, hogy hogyan érzek, hátha a szüleim is ráébrednek egyszer, hogy nekem ez nem jó. Nem önsajnáltatásból teszem. Viszont már túl sokat tűrtem, és ha nem eresztem ki fokozatosan a dolgokat, egyszer hatalmasat fogok robbanni, és abban nem lesz köszönet.
Rengeteg vitát szított ez az egész, sok mindenki között, és egyszerűen úgy érzem, hogy tönkretette az életem. De mégsem mondhatom el ezt teljesen, mert nagyon sok mindenre rávilágított magammal kapcsolatban. Hogy egyáltalán nem boldogulok egyedül, hogy egy senki vagyok a mobilom - leginkább a Twitter és a zene - nélkül, hogy mennyire nem tudok kiállni magamért, és, hogy mennyire egy lusta dög vagyok, aki nem képes összeszedni magát. Mondhatom azt, hogy ezáltal jobban megismertem magam, ami jó, viszont zárkózottabb lettem, még zárkózottabb, teljesen magamba fordultam, és ez szörnyű érzés. Ugyan az az ember akarok lenni, aki egy évvel ezelőtt voltam. Aki kilépett azon a nyomorult kollégium ajtón, hogy belemásszon az ismeretlenbe. Aki szabad volt, és magabiztos. De ez már nem lehetséges. Legalább is nem itt.
Szombat este (21.-én) apával egy elég érdekes beszélgetést - ha lehet annak hívni, miután csak ő beszélt, én meg próbáltam nem sírni, csak miután elhagyta a szobám - folytattunk. Szóba jött a költözés ebből a házból, majd az, hogy én Magyarországra szeretnék menni. Apa mondta, hogy ő már itt képzelte el a jövőnket, hogy ha itt (is) nyugdíjazzák, akkor is meg tudnánk élni, és nekem nem kéne soha - ezt nem is értettem - dolgoznom. Mondta, hogy nem várhatja el, és nem is várja, hogy a papámék, vagy a nagybátyám tartson el otthon, ha hazamennék. Mert akkor csak én mennék. És természetesen én sem várhatom el, hogy fizessenek utánam. Viszont apa azt is mondta, hogy akkor ő utalná a pénzt, és "akkor se jönnénk ki se jobban, se rosszabbul". De mindegy is. Azt sem tudom miket beszélek, és egyáltalán minek. A lényeg azon van, hogy ő döntötte el a jövőnket, itt, csakhogy az én jövőm felett én döntök, és én nem itt látom a jövőmet. Amit egy "Mivel nem tudom, és nem is érdekel a német nyelv, még így is Magyarországot választom" kijelentéssel el is mondtam.
Esküszöm fogalmam sincs, hogy mit csinálok, hogy mit írok. Az lenne ennek az egésznek a lényege, hogy adjatok egy esélyt külföldnek. Nézzetek utána a nyelvnek mielőtt költöznétek (bár épeszű ember nem költözik egy olyan országba, aminek a nyelvét nem beszéli. Ebből is látszik, hogy nem vagyok normális), és ha nem megy, ha rosszul érzitek magatokat, akkor semmi baj, ne erőltessétek. Mert a saját közérzetetek a legfontosabb, és ne tegyetek semmi olyasmit valaki miatt, csak, mert ő azt úgy akarja. Persze, ez most nem azt jelenti, hogy nem mosogattok el, vagy raktok rendet a szobátokban, csak, mert az egyik szülőtök azt kérte, hanem ha nagyobb döntésről van szó, igen is üljetek le megbeszélni ezt az egészet, és tessék elmondani a véleményeteket időben. Én nem tettem, és ez lett a vége. Talán jobban depresszióba zuhantam, mint két éve. Vagy csak önsajnáltatás, ki tudja.
Őszintén szólva ezt egy összeszedett, és pozitív-negatív bejegyzésnek szántam. Nem ez lett belőle. Megint csak sajnáltatom magam, és elvárom, hogy az emberek ne akként tekintsenek erre. De mindegy is. Remélem a lényeget le lehetett szűrni, és elnézést amiért ilyen össze-vissza lett.
Még jelentkezem.
Xoxo ~Roniic
Nos, mi elég rég óta gondolkoztunk azon, hogy kiköltözzünk-e, ugyan is apukám pár éve (talán három? vagy négy?) itt talált munkát. Ez után ő kijött ide, albérletekben lakott, és elég ritkán jött haza. De igazából úgymond minden jól ment, beleszoktunk abba, hogy nincs itt. Párszor mi is kijöttünk hozzá nyaralni, és mindig is szóban volt a költözés fontossága.
Az első költözési időpont azelőtt fogalmazódott meg, mielőtt hetedikbe mentem volna, tehát valahogy 2013 nyarán. Akkor én is lelkes voltam, eldöntöttem, hogy keményen fogok tanulni ebben a két évben, elkezdem a német nyelv elsajátítását, hogy mire befejezem az általános iskolát, addigra egy alap tudásom legyen, és költözhessünk.
Igen ám, csak közben beléptek számomra nagyon fontos emberek az életembe, akiket nem akartam csak úgy hátrahagyni, úgy éreztem megtaláltam álmaim foglalkozását/iskoláját, és kialakult bennem egy kép a jövőmről, amiben nem szerepelt Németország. Ezek után én kézzel-lábbal ellenkeztem a költözés ellen, és nem is lett belőle semmi.
A második időpont akkor jött a képbe, amikor bekerültem kilencedikbe, tehát 2015 vége felé. Ugyan is akkor ott, élesben rájöttem, hogy ez mégsem nekem való, szorongok a suli miatt, stresszelek, legszívesebben ki sem mozdulnék a takaró alól, viszont ott volt bennem az is, hogy remekül kijövök mindenkivel az osztályomból, a kollégiumban sincs konfliktusom, és minden nagyon szuper. Elég kettős érzés volt bennem abban a félévben, és még most sem vagyok abban biztos, hogy jól döntöttem.
Eljöttem egy biztonságot, és megnyugvást nyújtó helyről az ismeretlenbe, csak azért, hogy egyrészt a szüleimnek jó legyen, másrészt, pedig újra akartam kezdeni. Mindent. Itt senki nem ismert, nem tudták milyen vagyok, miket tettem a múltban. Talán önmagam lehetek.
2016 januárjának az első felét azzal töltöttem, hogy mindenkitől búcsúzkodom, kihasználom az együtt töltött perceket, és a kiiratkozásomat intézem. Január 24.-én beültünk a kocsiba, és jöttünk. 25.-én beiratkoztam a suliba, elintéztünk még pár papírt, és 26.-án kezdődött el az itteni életem.
Az éves összefoglalóban (amit IDE kattintva megnézhettek) nagyjából leírtam, hogy mik történtek itt velem, meg talán pár napló-bejegyzést ki is raktam, de nem teljesen abból áll ez az év. Be kell látnom magamnak, hogy szeretek itt lenni, és az osztályomat is szeretem, csak az a legnagyobb bajom, hogy egyszerűen képtelen vagyok megszólalni németül. Írásban megy, itthon megy, viszont ha élesben kell beszélnem, kész vagyok. Mármint egyszerűen leblokkol az agyam, nem jön semmi, és bepánikolok. És egyszerűen nem szeretem, nem áll a számra, és teljesen összekavart a fejemben mindent, mert néha már nem tudom, hogy az adott szó angol-e vagy német, esetleg használjuk-e a magyarban.
Ebben az egy éven igazából sokat szidtam az országot, leginkább a nyelv miatt, illetve rengeteg embertől eltávolodtam miatta.
Az első egy-két hónap volt talán a legnehezebb, ugyan is teljesen ismeretlenül bekerülni egy összeszokott közösségbe, úgy, hogy nem is értitek meg egymást, borzalmas. Borzasztóan éreztem magam, és haragudtam mindenkire. Haragudtam anyáékra, miközben én akartam jönni, haragudtam a körülöttem lévő emberekre, amiért nem beszélnek magyarul, haragudtam, mert egy ideig valami látványosság voltam, és legfőképp magamra haragudtam, amiért nem értek semmit, és ennyire hidegen hagy a nyelv.
Aztán azt hittem később jobb lesz, megszokom ezt az egészet, és tényleg úgy lesz, ahogy mondták; ragadni fog rám a nyelv, és könnyebb lesz. Nem egészen így lett.
Még mindig nem szerettem meg ezt az egészet, egyszerűen taszít az egész, a nyelv, és mindenki azt várja, hogy szeressem, és csupa jókat mondjak erről a helyről. Hogy elmeséljem milyen csodás lett az életem a költözés miatt. És én ezt mondtam. Mindig dicsértem az országot, a várost, a közösséget. Mindent, Amiben nem is mindig hazudtam, mert maga az ország, és a városok gyönyörűek, és az emberek is nagyon kedvesek, csak én nem érzem jól magam. Úgy érzem egyedül vagyok, ami nem is teljesen hazugság. Mert egyedül vagyok. Nincs a közvetlen közelemben egy olyan ember, akiben száz százalékig megbízom, és bármit elmondanék neki. Persze, Twitterről van pár ember, akivel nagyon jóban vagyok, de az nem ugyan az. Persze, otthon is távol lennénk egymástól, de mégis csak nagyobb lenne az esély arra, hogy találkozzunk. Aztán meguntam ezt a jó modort, és ha valaki kérdez, igen is elmondom, hogy hogyan érzek, hátha a szüleim is ráébrednek egyszer, hogy nekem ez nem jó. Nem önsajnáltatásból teszem. Viszont már túl sokat tűrtem, és ha nem eresztem ki fokozatosan a dolgokat, egyszer hatalmasat fogok robbanni, és abban nem lesz köszönet.
Rengeteg vitát szított ez az egész, sok mindenki között, és egyszerűen úgy érzem, hogy tönkretette az életem. De mégsem mondhatom el ezt teljesen, mert nagyon sok mindenre rávilágított magammal kapcsolatban. Hogy egyáltalán nem boldogulok egyedül, hogy egy senki vagyok a mobilom - leginkább a Twitter és a zene - nélkül, hogy mennyire nem tudok kiállni magamért, és, hogy mennyire egy lusta dög vagyok, aki nem képes összeszedni magát. Mondhatom azt, hogy ezáltal jobban megismertem magam, ami jó, viszont zárkózottabb lettem, még zárkózottabb, teljesen magamba fordultam, és ez szörnyű érzés. Ugyan az az ember akarok lenni, aki egy évvel ezelőtt voltam. Aki kilépett azon a nyomorult kollégium ajtón, hogy belemásszon az ismeretlenbe. Aki szabad volt, és magabiztos. De ez már nem lehetséges. Legalább is nem itt.
Szombat este (21.-én) apával egy elég érdekes beszélgetést - ha lehet annak hívni, miután csak ő beszélt, én meg próbáltam nem sírni, csak miután elhagyta a szobám - folytattunk. Szóba jött a költözés ebből a házból, majd az, hogy én Magyarországra szeretnék menni. Apa mondta, hogy ő már itt képzelte el a jövőnket, hogy ha itt (is) nyugdíjazzák, akkor is meg tudnánk élni, és nekem nem kéne soha - ezt nem is értettem - dolgoznom. Mondta, hogy nem várhatja el, és nem is várja, hogy a papámék, vagy a nagybátyám tartson el otthon, ha hazamennék. Mert akkor csak én mennék. És természetesen én sem várhatom el, hogy fizessenek utánam. Viszont apa azt is mondta, hogy akkor ő utalná a pénzt, és "akkor se jönnénk ki se jobban, se rosszabbul". De mindegy is. Azt sem tudom miket beszélek, és egyáltalán minek. A lényeg azon van, hogy ő döntötte el a jövőnket, itt, csakhogy az én jövőm felett én döntök, és én nem itt látom a jövőmet. Amit egy "Mivel nem tudom, és nem is érdekel a német nyelv, még így is Magyarországot választom" kijelentéssel el is mondtam.
Esküszöm fogalmam sincs, hogy mit csinálok, hogy mit írok. Az lenne ennek az egésznek a lényege, hogy adjatok egy esélyt külföldnek. Nézzetek utána a nyelvnek mielőtt költöznétek (bár épeszű ember nem költözik egy olyan országba, aminek a nyelvét nem beszéli. Ebből is látszik, hogy nem vagyok normális), és ha nem megy, ha rosszul érzitek magatokat, akkor semmi baj, ne erőltessétek. Mert a saját közérzetetek a legfontosabb, és ne tegyetek semmi olyasmit valaki miatt, csak, mert ő azt úgy akarja. Persze, ez most nem azt jelenti, hogy nem mosogattok el, vagy raktok rendet a szobátokban, csak, mert az egyik szülőtök azt kérte, hanem ha nagyobb döntésről van szó, igen is üljetek le megbeszélni ezt az egészet, és tessék elmondani a véleményeteket időben. Én nem tettem, és ez lett a vége. Talán jobban depresszióba zuhantam, mint két éve. Vagy csak önsajnáltatás, ki tudja.
Őszintén szólva ezt egy összeszedett, és pozitív-negatív bejegyzésnek szántam. Nem ez lett belőle. Megint csak sajnáltatom magam, és elvárom, hogy az emberek ne akként tekintsenek erre. De mindegy is. Remélem a lényeget le lehetett szűrni, és elnézést amiért ilyen össze-vissza lett.
Még jelentkezem.
Xoxo ~Roniic
Megjegyzések
Megjegyzés küldése