Szülinap - Két éves a blog!
Sziasztok! Huh, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Igen, tudom, ez egy borzalmas kezdés, és tavaly is valami hasonlóval indítottam, de ilyenkor tényleg nehéz szavakat találnom.
Nem mondom, hogy "el sem hiszem", mert az azért túlzás lenne, de tényleg nagyon furcsa, hogy két éves a blog.
Emlékszem, hogy hirtelen döntés volt az egész, és arra is emlékszem, hogy mennyire természetesen jött minden. Minden egyes betű spontán volt, és természetes.
Nyolcadikos voltam, amikor elkezdtem a blogot, és már nem is emlékszem pontosan, hogy miért. Azt sem tudtam, hogy mit akarok vele kezdeni, csupán írni akartam. Kiírni magamból dolgokat, amiket másnak nem mondanék el. Ezzel is kezdtem: "Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Ez volt a jelszavam.
Borzasztóan titkoltam, hogy blogot vezetek, mégis szinte állandóan pötyögtem a telefonomon. Séta közben, evés közben, tanulás, és alvás helyett. Mindenki látta, hogy a telefonomon irkálok, és nyílt titok volt az osztályban, hogy nem volt mobilnetem (ha volt, akkor nagydobra vertem), mégis senki nem kérdezett rá, hogy mit csinálok.
Emlékszem, hogy nagyon szerettem ezt a blogot, az életem adtam volna azért, hogy ne essen baja. Nem mintha most nem szeretném.
Amikor legelőször jött egy komment a blogra, egyszerre féltem, és voltam izgatott. És, bár tudtam, hogy a lány olvassa a blogom, mert én adtam meg neki, mégis olyan furcsa érzés fogott el. Hogy többé már nem titkos annyira. Aztán sokáig csak róla tudtam, majd egy Facebook-os csoportból pár lányról, de nem hiszem, hogy ők már követik a blogot. Majd az egyik nyárösszefoglaló bejegyzésem alá érkezett egy komment, ami nagyon meglepett. Egyszerre volt szánakozó, szánalmas, és szomorú. És ezt most nem rosszindulatból mondom, mert azóta rendeződött az a dolog kettőnk közt (illetve remélem, hogy rendeződött). Aztán valamikor, elkezdett a látogatottság nőni. Hiszem, sőt, tudom, hogy ez a Twitternek köszönhető.
Nem szeretnék ostoba statisztikákkal jönni, mert értelmét nem látom, és nem is hiszem, hogy számítana,
Egyerűen csak szeretném mindenkinek megköszönni, hogy akár csak egy betűt is elolvasott a blogomból. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen módon jelezte is felém, hogy olvasta a blogom. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki csak rákattintott a blogomra.
Amikor elkezdtem a blogot, úgy voltam vele, hogy ez csak az enyém, csak magamnak írom, hiába is írtam úgy, ahogy. Most viszont határozottan nektek írok, minden egyes betűt megfontolok, és vannak elképzeléseim. Szeretném most már tényleg komolyabban venni ezt az egészet, és inspirálni titeket. És érzem, hogy jó úton haladok.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kéne lezárnom ezt a bejegyzést, úgyhogy csak annyit mondok, hogy köszönöm.
Még jelentkezem
Xoxo ~Roniic
Nem mondom, hogy "el sem hiszem", mert az azért túlzás lenne, de tényleg nagyon furcsa, hogy két éves a blog.
Emlékszem, hogy hirtelen döntés volt az egész, és arra is emlékszem, hogy mennyire természetesen jött minden. Minden egyes betű spontán volt, és természetes.
Nyolcadikos voltam, amikor elkezdtem a blogot, és már nem is emlékszem pontosan, hogy miért. Azt sem tudtam, hogy mit akarok vele kezdeni, csupán írni akartam. Kiírni magamból dolgokat, amiket másnak nem mondanék el. Ezzel is kezdtem: "Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Ez volt a jelszavam.
Borzasztóan titkoltam, hogy blogot vezetek, mégis szinte állandóan pötyögtem a telefonomon. Séta közben, evés közben, tanulás, és alvás helyett. Mindenki látta, hogy a telefonomon irkálok, és nyílt titok volt az osztályban, hogy nem volt mobilnetem (ha volt, akkor nagydobra vertem), mégis senki nem kérdezett rá, hogy mit csinálok.
Emlékszem, hogy nagyon szerettem ezt a blogot, az életem adtam volna azért, hogy ne essen baja. Nem mintha most nem szeretném.
Amikor legelőször jött egy komment a blogra, egyszerre féltem, és voltam izgatott. És, bár tudtam, hogy a lány olvassa a blogom, mert én adtam meg neki, mégis olyan furcsa érzés fogott el. Hogy többé már nem titkos annyira. Aztán sokáig csak róla tudtam, majd egy Facebook-os csoportból pár lányról, de nem hiszem, hogy ők már követik a blogot. Majd az egyik nyárösszefoglaló bejegyzésem alá érkezett egy komment, ami nagyon meglepett. Egyszerre volt szánakozó, szánalmas, és szomorú. És ezt most nem rosszindulatból mondom, mert azóta rendeződött az a dolog kettőnk közt (illetve remélem, hogy rendeződött). Aztán valamikor, elkezdett a látogatottság nőni. Hiszem, sőt, tudom, hogy ez a Twitternek köszönhető.
Nem szeretnék ostoba statisztikákkal jönni, mert értelmét nem látom, és nem is hiszem, hogy számítana,
Egyerűen csak szeretném mindenkinek megköszönni, hogy akár csak egy betűt is elolvasott a blogomból. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki valamilyen módon jelezte is felém, hogy olvasta a blogom. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki csak rákattintott a blogomra.
Amikor elkezdtem a blogot, úgy voltam vele, hogy ez csak az enyém, csak magamnak írom, hiába is írtam úgy, ahogy. Most viszont határozottan nektek írok, minden egyes betűt megfontolok, és vannak elképzeléseim. Szeretném most már tényleg komolyabban venni ezt az egészet, és inspirálni titeket. És érzem, hogy jó úton haladok.
Fogalmam sincs, hogy hogyan kéne lezárnom ezt a bejegyzést, úgyhogy csak annyit mondok, hogy köszönöm.
Még jelentkezem
Xoxo ~Roniic
Megjegyzések
Megjegyzés küldése