Egyperces - avagy unatkoztam az órán

  Sziasztok! Most nem éppen egy "rendes" bejegyzéssel jöttem nektek, de úgy éreztem, hogy ezt mindenképp meg kell veletek osztanom. Hosszú idők óta ez az egyetlen "történet", amit úgymond be tudtam fejezni. Mert volt egy pár, amit elkezdtem írni, de egy idő idő után nem jöttek a szavak, vagy valamiért abba kellett hagynom, és utána már nem tudtam folytatni. Szóval, igazán büszke vagyok erre. Tudom, még mindig nem a legjobb, de gondoltam megmutatom nektek, mert szerintem egész jó lett. Véleményeket és kritikákat szívesen várok mindenhol. Jó olvasást!

  Épp a pénztárat rendezgettem, amikor megszólalt az ajtó felett lógó csengő, ezzel jelezve, hogy vásárló érkezett. Nem láttam az arcát, mert napszemüveg volt rajta, ami érthető volt, hiszen odakint száz ágra sütött a nap. Körbenézett, a szeme megállapodhatott valamin, majd elindult az egyik polcsorhoz.

Folytattam a megkezdett munkám, és már majdnem be is fejeztem, amikor egy árnyék vetült a kasszára. Felnéztem, és az előbb betért vásárló állt velem szemben, azonban már napszemüveg nélkül. Azonnal felismertem, de türtőztettem magam, és nem visítottam fel. Helyette mély levegőt vettem, és kedvesen megszólaltam.

-Segíthetek valamiben? - hiába próbáltam nyugodt maradni, hangom megremegett, amit valószínűleg ő is észre vett, mert elmosolyodott azzal a szívdöglesztő mosolyával, és úgy válaszolt.

-Csavarokat keresek a dobomhoz. Sajnos a hangszerbolt, ahová szoktam menni, leltározás miatt zárva tart, a legközelebbi hangszerbolt pedig a másik városban van, én pedig sietek – érezhető volt hangján az akcentusa, amit mindig is imádtam. Viszont fogalmam sem volt, hogy milyen csavar kell egy dobhoz.

-Nos – köszörültem meg a torkom –, csak azok vannak, amiket ott láttál, de kereshetek valamit – mondtam, miközben kijöttem a pult mögül. - Nem igazán tudom, hogy milyen csavarok kellhetnek egy dobhoz, szóval nem biztos, hogy találok megfelelőt, de igyekszem. - Nagyszerű, megint hadarok, és feleslegesen beszélek. Állandóan ezt csinálom, ha zavarban vagyok, mellette meg ki ne kenne zavarban? - Ne haragudj, sokat beszélek – sütöttem le a szemem.

-Ugyan – legyintett –, a tesóm is állandóan beszél. Már megszoktam.

Ó, igen. A testvére. Nála életvidámabb, és bolondosabb embert keveset látni- Be kellett harapnom a szám, hogy ne nevessem el magam az eszembe jutó interjúkon.

-Mekkora csavar kell? - kérdeztem, amíg felálltam a sámlira, ami a polc előtt volt. Így alig voltam magasabb nála.

-A lehető legkisebb – válaszolt, majd elkezdett kutatni. Én is elkezdtem nézni a legfelső polcokat, de nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak felé.

Hosszú haját szokásos módon összekötötte, szakállában pedig díszelgett egy apró kis fonat, amit valószínűleg öccse készített. A döglesztő meleg ellenére egy farmerdzsekit viselt fekete pólóval, és egy sima farmernadrággal. Elképesztően jól nézett ki, ahogy ezt megszokhattuk a címlapokról, de élőben mégis csak jobban festett. Igyekeztem nem feltűnően figyelni, de nem valószínűleg jött össze, mert felém pillantott. Zavaromban ismét lesütöttem a szemem, majd elfordultam keresgélni. Hallottam, ahogy halkan felnevet, ami engem is mosolygásra késztetett. Imádtam a nevetését.

-Tessék. Bár tudom, hogy mennyire lesz jó, de ez a legkisebb csavarunk – nyújtottam neki át az idő közben meglelt csavarokat.

-Köszönöm – vette át őket, és elindult a pénztár felé. Gyors leszálltam a sámliról, majd követtem őt, és beálltam a pult mögé.

-Még valamit? - kérdeztem, miközben beütöttem a csavar árát.

-A számodat - igyorgott, majd kacsintott egyet. A szívem kihagyott egy ütemet, fülig vörösödtem, és lesütöttem a szemem.

-Ha nem lesz más, akkor két dollár ötvenkilenc cent lesz – motyogtam zavaromban. Kivette a zsebéből a pénztárcáját, majd egy bankjegyet. Visszaadtam a visszajárót, majd ránéztem. Itt a lehetőség.

-Ne haragudj, de kérhetnék egy autogramot? - Borzalmasan hülyén éreztem magam.

-Persze – mosolyodott el.

Átnyújtottam neki egy darab papírt, meg egy tollat, és figyeltem, ahogy lefirkantja a nevét.

-Egy képet? - nézett fel a papírról.

-Ha nem gond – mosolyogtam vissza, majd előkaptam a telefonom, és megnyitottam az előlapi kamerát.

A pult elé mentem, hogy normális képet tudjunk készíteni, de mivel ő vagy másfél fejjel magasabb nálam, nehezen jött össze. Kikapta a kezemből a készüléket, magához ölelt, majd készített pár képet. Egy kicsit sokkos állapotban voltam, amikor visszaadta a telefonom, így amíg visszamentem a pult mögé, igyekeztem magam összeszedni, több-kevesebb sikerrel.

-Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam fel rá. Válaszul csak bólintott, és visszatette a napszemüvegét.

-Kösz a csavarokat – intett egyet, majd elindult az ajtó felé. A kis csengő újból megszólalt, de ezúttal a távozást jelezve.

Rápillantottam a telefonomra, ahol még a kamera volt megnyitva, így gyors kiléptem belőle, és megnyitotta a galériát. Végigpörgettem azt a párképet, ami készült, és nem bírtam abba hagyni a vigyorgást. Majd amikor a papírra pillantottam, a szívem kihagyott egy ütemet, és ha lehet, még nagyobb boldogság járt át. Mosolyogva olvastam el az aláírást, és az alatta virító pár számjegyet.

Még jelentkezem

Xoxo ~Roniic