Nem nézed a csillagokat?

 Ajánlott zene: Tokio Hotel - Spring nicht

-Nem nézed a csillagokat? - hallottam a hangodat. Egy elhagyatott épület tetején feküdtünk, te a hátadon, én pedig az oldalamon, hogy lássalak.

Ősz volt, lassan már tél, de minket nem érdekelt az esti hideg, zavartalanul feküdtünk a nyirkos, mohákkal borított lapos tetőn. Most voltunk itt először kettesben. Te már jártál itt, ismerted az épület minden egyes zugát, akár csak a tenyeredet, Engem azonban még csak most hoztál ide először. Nem ismertem itt semmit, mégis nyugodtság töltött el, bár lehet, hogy ez miattad volt. Nem, határozottan miattad volt.

Felültél, majd a táskádhoz hajoltál. Kikotortad belőle a doboz cigit, majd a gyújtód, azt, ami mindig nálad van. Átnyújtottál nekem egy szálat, amit én örömmel fogadtam el. A gyújtód kattan, mélyet szívsz a méregrúdból, majd lassan, szinte extázisban fújod ki a füstöt. Figyeltem minden apró mozdulatod. Lassú volt, de határozott. Erős, de mégis gyengéd. Mint a lelked.

Remegve keresem a saját gyújtómat, de a fekete lyukban, amit én táskának merek hívni, nem találom, így odaadod a tiéd. Mielőtt meggyújtanám a számban lévő szálat, alaposan megnézem kis fehér öngyújtót, mintha nem láttam volna már ezerszer. Semmi érdeke nem volt benne, egy egyszerű fehér darab, aminek a teteje piros volt. Meggyújtottam a cigim, és visszaadtam a gyújtót. Egy elegáns mozdulattal a táskádba dobtad, majd hanyatt feküdtél. Sose értettem, hogy hogyan tudsz így cigizni. Én biztos kiköpném a tüdőm.

Elindítottál egy zenét a telefonodon, azt a zenét, amit annyira szerettünk. A mi dalunkat. Hálásan néztem rád, aztán elfordítottam a fejem. Eszembe jutott minden, ami belünk történt a megismerkedésünk óta.

Ugyanilyen őszi nap volt, és akkor még mindketten ártatlan gyermekek voltunk. Pedig csak két év telt el. Két év, és mégis olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Vagyis, ez nem igaz. Te ismersz, egy nyitott könyv vagyok számodra, míg én, alig tudok rólad bármit. Te tudhatod, hogy mi esz a következő lépésem, míg én, csak tapogatózom a sötétben. Azt hittem ismerlek, azt hittem, hogy ezalatt a két év alatta, amit együtt töltöttünk, kiismertelek annyira, mint te engem. Sosem használtad ki azt, amilyen vagyok, és most már nem is fogod.

Két évvel ezelőtt még csak gondolni sem mertem arra, hogy ennyire mély lesz a kapcsolatunk. Legalább is az én részemről. Előtted, soha senkinek nem nyíltam meg ennyire. Már az első találkozásunkkor megnyíltam, aztán az idő elteltével ez csak fokozódott. Ennél jobban már nem lehettem a tiéd. Aztán egy évre rá, azon a bizonyos téli napon minden megváltozott. Több száz kilométer választott el bennünket, mégis úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk, hiszen egy kis távolság nem állhat közénk.

Aztán megváltoztál. Egy olyan ember lett belőled, amit még annyira sem ismertem, mint addig azt hittem. Hiszen soha nem ismertelek. Sosem ismertelek igazán, és ez hatalmas fájdalommal töltött el. Nem ismertem azt az embert, aki a világot jelentette számomra. Nem ismertem annyira, hogy észrevegyem a változás jeleit, csak akkor, amikor beütött a baj.

Azon a meleg, nyári estén összetörtél engem, én hagytam, megbocsátottam, és elengedtem. Talán hiba volt. Akkor, ott el kellett volna engednem téged is, nem csak a történteket. De nem ment, mert szerettelek. Még most is szeretlek.

Végigpörgött a szemem előtt az összes együtt töltött pillanatunk. Amikor együtt nevettünk, amikor csak feküdtünk az ágyadon zenét hallgatva, vagy amikor az éjszakéba nyúlóan róttuk a kihalt várost. Amikor elmondtam a legnagyobb titkomat, hogy más vagyok. Azt mondtad elfogadod, majd hozzátetted, hogy szeretsz. Az ez utáni szeretlekek elmulasztását a telefonban. Amikor valami megtört köztünk, ami érezhetően közénk állt, mégsem érdekelt minket.

Rád néztem. Arcod megvilágította a Hold fénye. A cigi füstöt, amit olyan nagy művészettel fújtál ki, elnyelte a sötétség. Lassan pislogtál, mintha aludni készülnél, de talán valóban fáradt voltál. Én biztosan. Rám néztél, de nem szóltál egy szót sem. Pár másodperc erejéig a tekintetünk egybeforrt, újra éreztem azt a bizsergést, mint amit régen. Nem vetted le rólam a tekinteted, mintha ezzel akarnál bocsánatot kérni az elmúlt évekért. Elárasztott a düh, amiért azt hiszed ezzel le van rendezve minden. Elkaptad a tekinteted, és újra az eget nézted, majd elnyomtad a csikket, és elpöccintetted. A zene már rég elhallgatott, és néma csendben léteztünk az éjszakában.

-Nem nézed a csillagokat? - kérdezted újból, ezzel kiszakítva engem az emlékek tengeréből. Szomorúan elmosolyodtam. Elnyomtam a cigim, majd a hátamra feküdtem, és annyit mondtam:

-Dehogynem.

Még jelentkezem.

Xoxo ~Roniic