Németország - Mi változott? + Infók a bloggal kapcsolatban

  Sziasztok!
  Sosem tudtam, hogy elkezdeni ezt a bejegyzést, mert mindig olyan furcsa volt belegondolni az egész jelenlegi helyzetembe. Egyelőre még nem tudom pontosan, hogy mi is fog kisülni a hablatyolásomból, mindenesetre írom ami jön, aztán majd meglátjuk.

  Először is kezdeném talán azzal, hogy március van, ami azt jelenti, hogy már négy éves a blogom, és még mindig hihetetlen belegondolni, hogy hol voltam akkor, amikor elkezdtem, és hol vagyok most. Azért is volt érdemes elkezdenem ezt az egészet, mert így én is végigkövethetem az életem, nem csak megélhetem. Lehet, hogy olykor külső szemmel értelmetlennek tűnik egy-egy mondatom, vagy élethelyzetem, de én pontosan tudom, hogy mi történt akkor, és bármikor vissza tudom idézni a dolgokat. Ezért írjatok naplót, vagy mint én, vezessetek blogot. Mindenesetre jó, ha az ember "erőlködés nélkül" tud visszaemlékezni dolgokra, amiket amúgy lehet, hogy már rég elfeledett volna.

  Szerettem volna megemlíteni egy régebbi bejegyzésem (Németország, avagy milyen külföldön élni?), amit akkor írtam, amikor egy éve laktunk kint. Abban elég részletesen elmondtam, hogy hogyan érzem magam, hogy mennyire rossz az egész, és haza szeretnék menni. Nos, milyen jó, hogy nem így tettem.
  Amikor végeztem az általános iskolával (mármint itt, Németországban) újra felötlött bennem a lehetőség, hogy hazaköltözzek, de végül is elvetettem, mondván "már mindegy". Szóval leadtam a jelentkezésem egy suliba, ahová még ketten jelentkeztek az osztályból, csak más szakra. Azt hittem, hogy majd milyen jó lesz, kicsit összeszedem a bátorságom, aztán majd együtt megyünk suliba, szünetekben beszélgetünk, ilyesmi. Nem így lett.
  A legelső napomon anyu is jött velem, így nem voltam annyira elveszett (nem mintha anyu bármivel többet értett volna, mint én), és próbáltam nem is annak látszani. Ugyanis új iskola, új osztály, új emberek - új lehetőség. Tiszta lap. Talán tényleg összeszedem magam, és jó lesz. Nem lett.
  Az első pár hét talán még jó is volt, senki nem ismert senkit, mindenki félénkebben állt a másikhoz, így engem sem néztek furcsának, amiért zárkózottabb vagyok. Aztán teltek a napok, a hetek, a hónapok, és azt vettem észre, hogy mindenki jóban van mindenkivel (legalább is nekem akkor úgy tűnt), hogy együtt szerveznek délutánra programokat, én pedig egyedül vagyok, és senkit nem érdekel. Teljesen elveszett voltam, nem találtam a helyem, és erre az is rátett, hogy hónapokkal később is akkora labirintus volt számomra, mint a fene. Mindig próbáltam a többiek közelében maradni, szünetekben, hogy tudjam, hogy merre kell majd mennem, mert képtelen voltam megjegyezni, hogy mi hol van. Talán ez annak is volt köszönhető, hogy mindig lehajtott fejjel sétáltam, úgy tettem, mintha valami baromi érdekes lenne a mobilomon, mert szorongtam, és így csak mentem az emberek után. Persze ezt az egészet végigkövethettétek - legalábbis a nagy részét -, mert nem tudtam másba menekülni, mint a blogomba, és a zenébe. Ebben az évben rengeteg zenét hallgattam, már konkrétan kezdtem megunni a zenéim, de kénytele voltam azokat hallgatni, mert nem tudtam újakat letölteni, mobilnetem nem volt. Szinte mindig fülhallgatóval lehetett látni, csak az órákra vettem ki a fülemből.
  Viszont még így is, hogy ilyen zárkózott voltam, akadt egy-két ember, akik próbálkoztak áttörni a hatalmas betonfalaimat, több-kevesebb sikerrel, aminek baromi hálás vagyok még akkor is, ha nem igazán tudtam, vagy tudom kimutatni, de jól esett, hogy próbálkoztak.
  Amikor félévkor kiderült, hogy évet kell ismételnem, totál széthullottam, mert milyen ciki, mindenki továbbmegy, és én, a hülye külföldi meg megbuktam. Utána végig, egészen év végéig éreztem magamon azt a bélyeget, hogy én vagyok az, aki egy ilyen "egyszerű" szakot sem képes megcsinálni. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, amit addig sikerült felépítenem magamban, újra ledöntöttem, és nem hittem el, hogy ennyire életképtelen vagyok, hogy még ez sem megy. Persze, még mindig a nyelvvel voltak bajaim, mert igaz, hogy nagyjából értettem, hogy miről is van szó, de képtelen voltam visszakonvertálni a fejemben a dolgokat németre. Ez a világ legszarabb érzése.
  Aztán ahogy teltek a hónapok, és közeledett az év vége, már azon kezdtem el parázni, hogy milyen lesz az új osztályom, és eszembe jutott még az is, hogy az előző sulimból az alattam járók is jelentkezhetnek ide, és mennyire kellemetlen lesz egy osztályban lenni velük.
  Az évben viszonylag gyakran jártunk haza, és mindig egy felüdülés volt, hogy végre olyan emberek társaságában vagyok, akiket szeretek, akik szeretnek, ismernek, és még beszélgetni is tudok velük.

Találtam egy bejegyzés kezdeményezést, amit mindenképpen meg szerettem volna osztani veletek, szóval mielőtt rátérek az év végére, és a nyárra, meg hasonlók, bemásolom, mert időrendben valahogy itt jön képbe.

2018. Július 1.

  Sziasztok!
  Azt hiszem túl sokat magyaráztam arról a Heti bejegyzésekben, hogy hogyan is érzem magam itt, milyen a suli, meg ilyenek, de talán itt az ideje összefoglalnom, és talán akkor bennem is tisztázódik, legalábbis valamennyire rendeződik, hogy mit is érzek pontosan.

  Szóval, azt már tudhatjátok, hogy alapvetően rossz a közérzetem, piszkálnak, alig eszem, nehezen nyílok meg, kerülöm a társaságot, és nagyon visszahúzódó vagyok. Introvertált vagyok, ez tény.
  Sokszor próbáltam már kibogozni, hogy mi is a baj, hogyan is tehetnék ellene, de még nem jártam sikerrel.

  Alapból szeretek egyedül lenni, szeretem a csendet, azt, hogy ha elmerülhetek a gondolataimban - amik aztán idővel úgy beszippantanak, hogy nem tudom mi igazi, és mi csak képzelt, nem tudok különbséget tenni a valóság, és a képzelet között. Nehezen veszem rá magam, hogy a valóságra koncentráljak, mert nem érzem magaménak. Amit elképzelek, az csak az enyém, nem osztom meg senkivel, még csak le sem írom, egyszerűen csak filmmé alakítom a fejemben, és próbálom megtartani. Persze ez nem sokáig tart, hamar beleunok egy dologba, és akkor jön egy másik, amit újra élvezek, aztán megunom, és így tovább.
  Ez egyelőre nem kapcsolódik az ittlétemhez, de talán tudom úgy formálni a gondolataimat, hogy egybe függjenek, legalábbis próbálkozom.

  Sokszor - szinte állandóan - a képzeletembe menekülök a valóság elől, ami, mit azt ti is tudjátok, borzalmas érzéseket kelt bennem. Vagy egyszerűen csak azt akarom, hogy azt keltsenek. Nem tudom.
  Amióta Németországban élek, nem találom a helyem. Addig se nagyon, de akkor voltak emberek, akikkel lehettem, akiknél nem éreztem, hogy teher vagyok, akikkel jól éreztem magam. Itt viszont nincs senki, egyedül vagyok, és nem érzem, hogy bárkivel meg akarnám osztani a gondolataimat, a véleményem, vagy, hogy bárki megértene. Persze, most tekintsünk el attól, hogy nem teljesen értem a nyelvet, és nem igazán tudom magam kifejezni. Mert igazán lenne olyan ember, akivel ez ellenére is tudnék beszélni - ott van Mich és Emil, akikkel néha szoktam ugyan beszélni, vagy Vinnie és Mo, akikkel még angolul is tudnék beszélgetni, de azok is csak felszínes small-talkok lennének-, de még így sem érzek késztetést arra, hogy beszéljek velük. Senkivel.
  Persze, jól esik, amikor beszélgetést kezdeményeznek, vagy odahívnak magukhoz, vagy elhívnak valahová, de akkor sem szólok senkihez, csak úgy vagyok.
  Jobban szeretem inkább megfigyelni az embereket, kiismerni őket. Persze ehhez kontakt is kéne velük, de mindegy.
  Ez az egész, hogy nem beszélek, hogy nem megyek sehová - csak anyáékkal, leginkább akkor is vásárolni -, rátesz a napjaimra egy fátylat, ami mögül minden borús, és sötét, mintha köd fedné be a tájat, és eső készülődne. Pedig igazán szeretem azt az időjárást, talán pont azért, mert akkor valóban olyan minden, mint amilyennek alapól látom.
  Szeretek beszélni, szeretem megosztani a gondolataimat, átbeszélni különböző témákat, meghallgatni másokat, hogy ők mit gondolnak, mi a véleményül, de nem mehetek oda valakihez úgy, hogy "Szia, mit gondolsz a halálról? Szerinted létezik reinkarnáció?". Mélyebb témákról szeretek beszélgetni, vagy ha egyszerűbb is a téma... Nem is tudom ezt megfogalmazni, de a lényeg, hogy nem tudok felszínes beszélgetést folytatni senkivel, a hideg kiráz a small-talkoktól.
  Otthon tudok emberekkel beszélgetni, tudok olyan emberhez fordulni, aki értékeli - vagy legalábbis elviseli - a stílusom, a gondolkodásmenetem, itt viszont látom, hogy ódzkodnak tőlem, hogy még attól is félnek, ha melléjük kerülök. Egyszerűen csak érzem, hogy így van.
  Van. amikor jól érzem magam velük, amikor jól elbeszélgetünk vagy ilyesmi, de ez is csak ideiglenes, és amúgy egyedül vagyok.

  Szeretnék hazamenni Magyarországra, és Pestre költözni, de ilyenkor mindig eszembe jut az itteni szobám, hogy mennyire szeretem, a környezet és az, hogy talán később jobb lenne itt nekem, mint otthon, de nem tudom, hogy mikor lesz az, hogy nem érzek semmilyen rosszat, hogy felszabadult vagyok. Otthon sem vagyok teljesen az, de sokkal inkább, mint itt.
  Szeretném magam jól érezni itt, kimozdulni otthonról, nem csak a szüleimmel, hanem barátokkal, de kétlem, hogy ez mostanában lesz. Nem érzek semmilyen késztetést arra, hogy barátkozzak, pedig tudom, hogy ez nem fog menni, ha én nem teszek érte.

  Nem is tudom, hogy pontosan mit szeretnék azon kívül, hogy jól érezni magam.

Vissza a jelenbe

  Szóval igen. Ilyesmik jártak a fejemben, és nem is gondoltam volna, hogy az a "de kétlem, hogy ez mostanában lesz" rész nincs is olyan messze.
  Év végén rettenetesen megkönnyebbültem, mert túléltem azt a borzalmas évet, amiben piszkáltak, kiközösítettek, magamba zuhantam, és amiben csak úgy léteztem. Nem azt mondom, hogy egy másik helyzetben - ha esetleg jobban tudom a nyelvet, vagy jobban igyekszem megnyílni -, akkor is ennyire szörnyű lett volna, de talán be kell ismernem, hogy mégis. Legalábbis nem lett volna annyira jó. Rettenetesen széthullott volt az osztály, a két csoportnak köszönhetően szinte két osztályt alkottunk, akiknek néha vannak közös óráik. És pontosan emiatt kezdtem el reménykedni, hogy a következő osztályom más lesz, vagy legalábbis nem ennyire szörnyű.
  Nyáron igyekeztem minden iskolával kapcsolatos dolgot kiverni a fejemből, és ez nagyrészt sikerült is, de a végén ismét rám tört a pánik, hogy milyen lesz az új osztályom, és milyen lesz a volt osztályommal a kapcsolatom.
  Azt hiszem el kell ismernem, hogy amennyire pánikoltam, és rettegtem az új osztály, új emberek hallatától, és a gondolattól, hogy megbuktam - életemben először -, annyira örülök most már az egésznek. Év elején próbáltam felvenni ismét a magabiztos arcot, és lazán kezelni a dolgokat, ami most határozottan jó döntés volt, ugyanis rájöttem, hogy abszolút nincs miért félnem. Az eredeti osztály fele ugyan már kihullott, de azzal sem volt semmi gond, valamint kiderült, hogy nem csak én járom újra az osztályt, hanem két olyan tanuló is, akik tovább mehettek volna, szóval egyáltalán nem volt miért aggódnom, hogy kinevetnek, vagy valami.
  Szóval elkezdődött egy újabb tanév, új emberekkel, új épületben - mert az előző évben és nyáron építettek egy másikat, illetve még mindig folyamatban van az építkezés, a másikat meg lebontották -, és azt hiszem, hogy boldog vagyok.
  Lettek barátaim - bár Sonia már nincs itt, mert visszament Kolumbiába, amit sajnálok, mert néha rám tör, hogy milyen lenne, ha még itt lenne -, a volt osztályommal teljesen semleges a kapcsolatom, szinte alig látom őket, és ha mégis, akkor csak köszönünk, esetleg váltunk egy-két szót. Igaz, az év elején azt hittük négyen (Sonia, Nina, Stan és én), hogy majd lesz egy kis squadunk, és majd nyelvleckéket adunk egymásnak, de ez elég hamar megdőlt, ugyanis szinte alig vannak ugyanakkor szüneteink, és alig végzünk ugyanakkor, és akkor sem vagyunk egy helyen. Ennek ellenére az új osztályomból most már tényleg kijelenthetem, hogy senkivel sem vagyok rosszban, és bár nem mindenkivel beszélgetek olyan sűrűn, ha mégis egymás mellé kerülünk, akkor simán el tudunk beszélgetni. Most már tudok programokat szervezni - nem mintha annyira élnék ezzel a lehetőséggel, mert azért a szociális fóbiám nem múlt el -, nem érzem magam egyedül, és nem is vagyok. Mert mindig van mellettem valaki, bárkihez oda tudok menni, hogy beszélgessünk, és nem úgy állnak hozzám, hogy "hülye külföldi, mit erőlködjek, ha úgy sem ért semmit", hanem igenis, ha nem értem, elmondják még egyszer, máshogy, vagy ha kell, kézzel-lábbal elmutogatják. És határozottan hálás vagyok ezért.

  A nyelv még mindig nem megy annyira, mint szeretném, de határozottan jobb, mint tavaly volt, és nem tudom, hogy ez minek köszönhető. Talán volt valami a nyári levegőben, amitől jobb lett a németem? Vagy azért, mert teljesen hanyagoltam, és volt ideje leülepedni? Ki tudja. Viszont sokkal jobban megy, mint előtte, és azt kell, hogy mondjam, hogy néha hamarabb jut eszembe egy-két szó németül, mint magyarul. Ezt még nem tudom hova rakni, szoknom kell.

  Azt hiszem ennyit szerettem volna. Tanulságot nem tudom, hogy mennyire lehet levonni, talán csak azt, hogy ne adjátok fel, mert soha nem lehet tudni, hogy az a "majd egyszer" mikor lesz. Igen, lehet, hogy évek múlva, de az is lehet, hogy már holnap. Hiszen nekem is három év kellett ahhoz, hogy minden a jó irányba terelődjön újra az életemben, de megérte. Néha belegondolok, hogy mi lett volna, ha otthon maradok, vagy ha hazaköltözöm, és itthagyom az egészet. Valószínűleg valamilyen full stresszes munkában lennék a nyolc általánosommal, mert nem hiszem, hogy képes lennék otthon a továbbtanulásra.
  Szóval hatalmas respect azoknak, akik bírják, és ne adjátok fel, mert azzal semmit sem bizonyítotok. Találjátok meg a megfelelő szakot, szakmát, munkát, bármit, de soha ne adjátok fel, mert mindig lesz jobb. Csak ezt se vigyétek túlzásba, mert sosem jó a jobbat kergetni.
  Najó, inkább hagyom afenébe, mert amilyen drámai és bölcs befejezést szerettem volna, csak egy nagy katyvasz lett az egész, szóval inkább azzal zárom, hogy mindenki vonja le a saját tanulságát ebből - már ha van -, és próbáljon meg a saját belátásai szerint élni.

  Whoo, mégis sikerült drámaian lezárnom.

  Oh, illetve mégsem.

  Még ki szerettem volna térni a blogra, mert tavaly hihetetlenül sok bejegyzést sikerült kicsikarnom magamból, amire felettébb büszke vagyok, viszont ahogy jött, úgy el is ment ez az inspiráció.
  Azért is kezdtem neki ennek a bejegyzésnek viszonylag későn (a blog évfordulójára terveztem kirakni), mert semmi ötletem nem volt, hogy mit írjak.
  Van pár ötletem, témám, amivel szívesen foglalkoznék - ajánlókra, esetleg receptekre gondoltam -, de nem igazán tudok ilyeneket megfogalmazni, és szerintem pocsékul ajánlok dolgokat. "Nézd meg, mert nekem tetszett, neked is fog". "Olvasd el, mert TUTI, hogy imádni fogod". "Hallgasd meg, mert nekem fülorgazmusom lett, hátha neked is az lesz". "ASDFGHJKL". Ezen kívül mit lehet még mondani? Nem értek sem a forgatókönyvekhez, sem a rendezéshez, a zenéhez sem, illetve nálam bárki jobban tud történeteket írni, és nem szeretnék így pofázni, hogy így lett volna jobb, vagy úgy.
  Szóval egyelőre még pihentetem a blogot, lehet idén teljesen hanyagolom. Igen, a Heti bejegyzéseket is, mert már van mobilnetem, és ha valamit meg szeretnék osztani, akkor azt oda írom ki - hiszen a blog is először a Twitter hiánya miatt jött létre, hogy valahová tudjam írni a gondolataimat -, illetve már annyi időm sincs egyrészt az órarendem miatt, másrészt, mert inkább a _barátaimmal_ vagyok.
  Azért örülnék, ha írnátok valami visszajelzést - akár itt, akár Twitteren - az ajánlókkal és a receptes dolgokkal kapcsolatban, mert kíváncsi vagyok, hogy érdekelne-e bárkit is, mert ha "van rá igény", akkor megpróbálkozhatok vele.
  Csatolom a két anime ajánlóm, az InuYasháról és a Kimi ni Todoke-ről, illetve Papp Dóra Tükörlelkek könyvéről, hogy legyen valami alapotok, de szerinte azok borzalmasak lettek, és ha folytatnám, akkor igyekeznék jobban átgondolni a dolgokat, és nem összecsapni. Valamint itt van a két receptes bejegyzés is ITT és ITT, ahol karácsonyi recepteket mutatok meg nektek, ez szerintem annyira nem lett rossz, bár lehet, hogy elfogult vagyok.

  Na, akkor azt hiszem ennyi lettem volna mára, illetve egy időre, próbálom magam minél hamarabb összeszedni, és kitalálni, hogy hogyan is legyen tovább.

Még jelentkezem

Xoxo ~Roniic