A halál ideje 14 óra 48 perc

  Van, hogy az ember nem úgy gondol a halálra, ahogyan kéne. Van, hogy az ember csak egy messzi, fájdalom mentes dolognak tartja, amikor közelebb van, mint mi a azt valaha gondolnánk. Minden egyes perccel közelebb, és közelebb. Ha az ember nem vigyáz, ezt a közelséget hamar a felére csökkentheti, vagy akár csak egy másodpercen, is múlhat az egész. Ez történt vele is. Vagyis majdnem.

Minden békésnek tűnt aznap. Kora reggel volt, a nap már sütött, és a madarak daloltak. Minden tökéletes volt. Az egész család izgatottan készült az ebédhez, hiszen nagy nap volt ez a mai. Rég ne m látott rokonok, és unokatestvérek jönnek látogatóba, hogy együtt töltsünk egy csodálatos hétvégét, a tizennyolcadik születésnapom hétvégéjét.

Izgatottan keltem fel, és kezdtem neki a reggeli rutinomnak. Minden olyan békés volt. Túl békés. A szüleim nagy gonddal készítették elő az ebédlőt a vendégeknek. Elég korán volt még, így nem tartottam szükségét sietni a készülődéssel, helyette belevetettem magam az egyik könyvembe. A történet magvával ragadott, szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Már dél volt, a vendégek hamarosan érkeznek.

Nagy nehezen letettem a könyvem, és készülődni kezdtem. Magamra vettem a fehér szatén ruhám, és tettem fel egy kis sminket. Fekete tus, és mélyvörös rúzs. A védjegyem. Hosszú fekete hajam hullámokban omlott a vállamra és a hátamra. Az órára néztem, és úgy döntöttem ideje csatlakoznom a vendégekhez. A hatalmas lépcsőről rálátásom volt a sok rokonra, akik mintha csak a semmiből bukkantak volna fel ezalatt az egy óra alatt. A magassarkúm tompa kopogását elnyomta a beszélgetések zaja, édesanyám mégis észrevett, és mosolyogva jött elém. Váltottunk pár szót a mai nap menetéről, majd odavezetett pár, számomra ismeretlen rokonhoz. Illedelmesen bemutatkoztam, mintha nem tudnák ki vagyok, majd végighallgattam a rengeteg ugyanolyan megjegyzést, miszerint mennyire hasonlítok az üknagyanyámra, és ha ne tudnák, hogy ki vagyok, azt hinnék ő tért vissza a halálból. Ezerszer hallotta, már a történetet, miszerint én vagyok az üknagyanyám reinkarnációja, de őszintén szólva, én nem hiszek ebben. Ez csupán genetika. Kedvesen megköszöntem a bókokat az ízlésemmel, és a ruhámmal kapcsolatban, és szinte már rohantak is le az újabb, és újabb rokonok. Mindenkivel váltottam pár szót, épp a nénikémmel beszéltem, amikor édesanyám szólt, miszerint az ebéd tálalva van.

Mindenki megindult az ebédlő felé, ami igen csak ízlésesen lett feldíszítve, anyám jóvoltából, erre az alkalomra. A hatalmas teremben szebbnél szebb virágok helyezkedtek el hatalmas csokrokban, és a világítás is szebb lett, köszönhetően apa csoda tisztítószerének, amivel a csillárokat törölgette át.

Mindenki helyet foglalt a számára kijelölt helyen, így én is így tettem apám mellett, a asztal végénél.

A házvezetőnő felszolgálta az előételt. Mielőtt azonban hozzáláttunk volna a mennyei lakomának, édesapám figyelmet kért, és mondott pár kedves szót. Megköszönte mindenkinek, aki eljött, és jó szórakozást kívánt. Akkor még nem tudtuk, hogy nem fogunk jól szórakozni. Miután apám befejezte a mondandóját, és koccintottunk azzal a hihetetlenül drága pezsgővel, amit erre az alkalomra tett el, még évekkel ezelőtt, nekiláttunk a ebédnek. Hosszú lesz ez a nap – gondoltam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mindenki beszélgetett, nevetett, és élvezték egymás társaságát, és, hogy oly sok külön töltött év után, újra együtt az egész család.

Engem, a mellettem ülő nagynéném szórakoztatott azzal, hogy az ismeretlen rokonokat utánozta, és én igen csak jót derültem rajta. Az órámra pillantottam, ami fél hármat mutatott. Az ebéd javán már túl voltunk, épp a desszertre – a születésnapi tortámra – vártunk. Szomjúságom felülkerekedett a jókedvemen, így belekortyoltam az előttem lévő vízbe. Bár ne tettem volna.

Minden olyan gyorsan történt. A víz a nyelőcsövem helyett, a tüdőmet vette célba, és köhögni kezdtem. Minden rendben? - kérdezte apám. Bólintottam, és a mellkasomat kezdtem el ütögetni. A víz csak nem kart távozni a tüdőmből, így felálltam az asztaltól, és elindultam kifelé, mert nem akartam illetlen lenni, hogy az asztalnál köhögök. Azonban nem jutottam sokáig, ugyanis az ebédlő ajtajába összeestem. A tüdőm szúrt, éreztem, ahogy lebeg benne a víz, minden egyes összerándulásomkor. Anyám odasietett hozzám, és a hátamat kezdet el simogatni. Hallottam, hogy apám értesíti a mentőket, és mindenkit megkér, hogy vonuljanak vissza a fogadó terembe. Hallottam, ahogyan a rokonaim összesúgnak, találgatnak, hogy mi történhetett.

Eközben én semmi másra nem tudtam gondolni, mit arra a mesére az öreg halászról, aki annyira vágyott az aranyhalra, aki teljesíteni akarta három kívánságát, hogy utána ugrott a tóba, és belefulladt. Vajon ő is így érezte magát? Összeszorult a tüdeje, a torka, és nem tudott mozdulni? Könnyek marták a szemem, és görcsösen kapaszkodtam anyám selyemruhájának a szélébe. Hallottam, amint kilökődik az ajtó, és pár mentő vesz körbe, miközben harcoltam.

Aztán már nem harcoltam. Jött egy pont, ahol a küzdelem átváltott reflexbe, ahol az agyam már beletörődött a sorsomba, a testem viszont még nem. Minden erejével azon volt, hogy azt a pár korty vizet kilökje a tüdőmből.

Az egyik férfi hanyatt fektetett, de ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. Éreztem, ahogy a víz megülepszik a tüdőm egyik részében, és nem mozdul. A szívem egyre lassabban vert, és egyre tompábban érzékeltem mindent, a testem is feladta a harcot.

Még hallottam, ahogy ugyanaz a férfi anyám felé fordul, és szomorúan közli vele, hogy a halál ideje tizennégy óra negyvennyolc perc, és anyám keserves zokogásban tör ki. Egyre halkabb volt minden, majd békés sötétség vette körbe elernyedt testemet.

Az életet adó víz elvette az enyémet.

Még jelentkezem

Xoxo ~Roniic